Ezúttal egy sci-fi verssel, pontosabban szonettel jelentkezek, ami az első ilyen jellegű költeményem.
Fénytelenül
Vörös nap ragyog a felhők felett,
s lelkedben felszakít régmúlt sebet.
A fény csupán csak emlékül marad,
és árnyaid képe egyre csak dagad.
Az éj sötétje elborítja fejed,
és tudod, itt neked nincs már helyed.
Ha a Nap fehér törpévé apad,
eltűnik a fény, csak a hideg marad.
S csak szemléled az űrt, mint magad,
szemedből egy utolsó könnycsepp fakad,
mikor itt hagyod az otthonodat.
A hajó maréknyi túlélővel,
elindul egy új világ reményével,
elhagyva naprendszert, s Tejutat.
©
historico
(Kép forrásáért katt a képre.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.