Az időn kívüli (3.)

3. rész

 Bilincs az idő

Újabb évek teltek el mire Han végleg belenyugodott sorsába. Néha unalmasan, néha érdekesen tengette napjait ebben a megfagyott világban. Már nem kísérletezett semmivel, nem próbálta menteni magát. Az álmai egyre ritkábban jelentkeztek, s hallucinációi, látomásai sem voltak már. A kicsiny remény, mely felsejlett, mint ködben a lámpafény újra eltűnt. Magányosan járta az utcákat, aludt, és már semmi hasznosat nem csinált. Börtönnek érezte ezt az egész helyzetet, sőt magát a világot is. Nem tudott szabadulni, mintha valami bűnt követett volna el és büntetését töltené. Újra visszaemlékezett a napra, mikor ez a rémálom elkezdődött. Tavaszi reggel volt, május 2-a. Még ma is tisztán emlékezett a pillanatra, mikor az egyik pillanatban még minden normális volt, a másikban pedig belerohant egy autóba, s megállt az idő. Rápillantott a csörgőórájára, amivel az éveket mérte. Pontosan 5 órán állt a mutató. Pontosan 5 év telt el azóta, egy évvel sem kevesebb. Utólag belegondolt, s nem is nagyon értette már, hogy hogyan bírhatta ki egyedül ennyi éven át. Lélekben felkészült, hogy egész életét egyedül kell leélnie. Még ránézett a felesége és a gyermekei képére, mely az éjjeliszekrényen volt, s lassan, csendesen elaludt.

Lil szomorúan vezetett a belváros felé. Mellette ült az anyósa, hátul pedig a gyerekek. Fél óra sem kellett és megérkeztek az épület elé, melyet már évek óta látogattak. Egészen pontosan 3 éve. Tudta ezt jól Lil, máig sem felejtette el, soha nem fogja, nem is tudná. Lifttel mentek fel a 3. emeletre. Már várta őket valaki akit már jól ismertek, bár Lil magában azt kívánta, bár sose találkoztak volna.

-Lil, Paola, gyerekek. Sziasztok!
-Üdv Dr. Robert!
-Örülök, hogy ma is eljöttek. Han mar biztosan nagyon várja önöket.
-Gyerekek, menjetek be apuhoz a nagyival. Mindjárt megyek én is, csak beszélek a doktor bácsival.

-Tud valami bíztatót mondani?
-Hetente megvizsgáljuk a férjét, és folyamatosan figyeljük. Úgy tűnik, ha minimális mértékben is, de reagál agyi szinten, ha beszélnek hozzá. Ez jó jel, úgy is mondhatjuk, hogy a javulás előjele lehet. Mindazonáltal még sok idő szükséges, hogy biztosat tudjunk mondani.
-Legyen őszinte velem dr. Robert. Tehát azt mondja, hogy lehet hogy felépül, de az is lehet hogy nem igaz?
-Igen. Sajnos még mindig nem tudok biztosat mondani. Reagál ugyan a férje, mint azt az előbb is mondtam, de csak kis mértékben.
-3 év...ennyi kellet, hogy ugyanazt elmondja mint az elején. Akkor azt is mondta, hogy pár év múlva többet tud mondani, ehhez képest...
-Nézze Lil, a kómás betegeknél nagyon nehéz bármit is mon...
-Köszönöm, ezt már mondta...

Azzal Lil sírva faképnél hagyta az orvost. Mikor kissé megnyugodott és letörölte a könnyeit, bement a férjéhez, leült a gyerekei és az anyósa mellé, megfogta férje kezét, majd ezt mondta:

-Ne add fel drágám! Mi sem tesszük. Itt vagyunk veled, és mindig itt is leszünk.

 Han másnap jó kedvvel és reménnyel telve ébredt. Nem tudta megmagyarázni, viszont sejtette, hogy álmodhatott valamit, mert egy mondat járt a fejében:

"Ne add fel drágám! Mi sem tesszük. Itt vagyunk veled, és mindig itt is leszünk."

Erre a mondatra tisztán emlékezett. Felöltözött és ekkor vette észre, hogy a fal tele van írva egy mondattal:

Ne add fel, van remény!

Kiment az utcára, s minden ház falán, az úton, mindenen ezt a mondatot látta, még az égen a felhők is ezeket a szavakat formázták. Han örömében futott, csak futott a felkelő Nap fénye felé.

Vége