Az időn kívüli (2. újra írt, javított változat)

Előszó

Kedves olvasó! E novellát még egyetemista koromban írtam. Igyekeztem az akkori képességeim engedte módon a legjobban megírni és bíztam benne, hogy elég érdekes és jó lett ahhoz, hogy a mondanivaló az olvasóhoz is elérjen. De persze ez akkor még csak kezdő szinten sikerült. Most 15 év után úgy döntöttem, hogy kvázi újra kiadom változatlan mondanivalóval, de az elmúlt évek tapasztalataival felvértezve egy jobb stílusban. Ha valaki kíváncsi mi a különbség a verziók között, az megtalálja a korábbi kiadást is.

Jó olvasást kívánok!

 

1. rész - Amikor megáll az idő

Han már napok óta szabadságon volt, mégis korán kelt. Nem hagyhatott mindent az utolsó pillanatra – volt néhány dolog, amit muszáj volt elintéznie az irodában.

Gyors reggeli, rutin mozdulatok. Kávé, borotválkozás, táska. Aztán beült a kocsiba, és elindult a belváros felé. A magas, üveghomlokzatos épület, ahol dolgozott, már messziről csillogott a reggeli napfényben. A lakásából is tisztán látszott: egy karcsú felhőkarcoló, mintha az égbe kapaszkodna.

Az utcák még szinte üresek voltak, így könnyedén haladt. Útközben megállt egy újságosnál, vett egy reggeli lapot, majd továbbindult. Bekapcsolta a rádiót. A hírek szóltak, de nem figyelt oda. Gondolatai máshol jártak.

Aztán hirtelen fékezés. Az előtte haladó autó váratlanul megállt. Han már nem tudott időben reagálni.

Az ütközés tompa puffanása és a légzsák hirtelen robbanása kiszakította a gondolataiból. Csak néhány karcolást szerzett. Szerencsés volt. Kiszállt, és odalépett a másik autóhoz.

A sofőr nem mozdult. A kormányra dőlt, mintha csak aludna. Han megkopogtatta az ablakot. Semmi. Kinyitotta az ajtót, megszólította, de a férfi nem reagált.

Furcsa volt. Túl csendes volt minden.

Han körülnézett. Nem hallott madárcsicsergést, nem zúgtak az autók, nem sietett senki sehova. A város megállt.

És ekkor jött rá: minden megállt. Az idő is.

Tágra nyílt szemekkel járta körbe az utcát. Az emberek úgy álltak, mint viaszbábuk. Egy férfi cigarettázott épp, a kifújt füst félúton megmerevedve lebegett a levegőben. Han óvatosan megérintette – a füst egy pillanatra megdermedt az ujján, majd szétfoszlott, mint egy álom.

Ahogy egyre több mindent próbált ki, úgy lett világos számára: minden, amihez hozzáér, "felébred" – de csak a tárgyak. Az emberek, az állatok, az élő dolgok mozdulatlanok maradtak. Nem hallott, nem érzékelt semmit tőlük. Egyedül volt.

Teltek a napok, talán hetek is, de az idő fogalma már semmit sem jelentett. Han könyvtárakban kutatott, lexikonokat, sci-fi regényeket, régi vallási szövegeket olvasott. Bármit, amiben válasz lehetett.

Semmit sem talált.

A legkülönösebb mégis az volt: nem érzett éhséget. Sem szomjúságot. Eleinte evett, ivott, de idővel rájött, hogy nincs rá szüksége. Nem is lett rosszul, ha kihagyta.

Ez a felismerés egyszerre volt megnyugtató és ijesztő. Nem öregedett, nem voltak szükségletei. Mint aki időn kívül lebeg – létezett, de nem élt.

---

2. rész – Reményvesztetten

Han hosszú ideje sodródott már ebben a fagyott világban. Az elején még próbált tenni valamit. Segítséget keresett, jeleket kutatott, próbálta megfejteni a lehetetlent. De egyre inkább úgy érezte, minden próbálkozása hiábavaló.

Nem volt válasz.

Nem volt visszhang.

Nem volt senki.

A lakásban dührohamként tört rá a tehetetlenség. Lesöpört mindent az íróasztaláról. Felborította a széket, lerúgta a polcot. A csend mégis maradt. Fojtogatóan.

Aztán csak ült az ágy szélén, tenyerébe temette arcát. Egy félhangos sóhaj szökött ki belőle:

– Meg kell nyugodnod…

Másnap újra próbálkozott. Kísérletezett eszközökkel, számítógéppel, régi rádióval, de semmi sem hozott eredményt. Mintha egy láthatatlan fal választaná el a világtól.

A remény lassan kihunyt benne.

Akkor támadt egy új ötlete: ha már így maradt egyedül, legalább lásson világot. Úgy döntött, felfedezi azt, amit mindig csak térképeken vagy képernyőn látott.

Bement egy autókereskedésbe, választott egy sportautót – már senki nem állította meg. Elindult.

Bejárta Európa nagyvárosait, csodálta a festményekkel teli múzeumokat, az elhagyott katedrálisokat. Megmászta a Himaláját, végigsétált a kínai nagy falon, átkelt a Szaharán. A tengereken egyszerűen átszáguldott autójával, mert még a víz is dermedt volt, mint az egész világ.

Senki sem volt. Csak ő.

Kezdetben izgalmas volt. Minden ajtó nyitva állt, minden kincs elérhetővé vált. Megnézett mindent, elolvasott mindent, amit valaha szeretett volna. Éveken át tanult, felfedezett, megértett.

De egy idő után már nem számított. A tudás nem ér semmit, ha nincs kivel megosztanod.

A napjai egyre monotonabbá váltak. Már nem volt cél, sem irány. Csak a megszokás: alvás, séták, üresség.

Egyszer annyira mélyre süllyedt, hogy megpróbált véget vetni az egésznek. Fogott egy kötelet, megkötötte, és felakasztotta magát egy fára.

De nem fulladt meg. Csak lógott ott.

Mint egy kabát a fogason.

A test nem reagált. Az idő nem engedte.

Ezután napokig csak feküdt. Nem álmodott, nem mozdult. Mintha már csak a tudata létezne – egy hangtalan suttogás a világ peremén.

Mégis... ahogy teltek az évek, valami megváltozott. Apránként, szinte észrevétlenül kezdett újra érezni. Nem örömöt vagy reményt. De valamit, ami nem volt teljesen üresség.

És akkor megjelentek az álmok.

---

Közjáték

...mikor együtt... szeretlek....szia...itt va... ...fel, nem tudom.... megtesz....üdv, uram... ráfordítjuk..... ...apa...szívem...szabad fel...jó....

– Mit tegyünk vele? – Egyelőre folytassuk a megfigyelést. – Rendben. És mikor avatkozzunk be? – Majd értesítem.

...azt mond.... kertes házat.... reménytelen... jössz.... ...kérlek... ruhatárát... tanul... fiam...

---

3. rész – Bilincs az idő

Az évek csendben teltek el. Han lassan feladta. Már nem kísérletezett, nem keresett válaszokat. Csak volt.

A világ körülötte néma maradt. Mozdulatlan. Mint egy megfagyott festmény, amelyen senki sem változtathat.

Az álmai is elmaradoztak. Egykor suttogások, furcsa párbeszédek szűrődtek be az éjszakába – mostanra ezek is elhalkultak. A hallucinációk, a víziók, mind eltűntek. Már nem volt semmi, csak a napok egymásutánja.

Han úgy érezte, börtönben él. Nem rácsok között, hanem valami láthatatlan, időn túli ketrecben. Mintha valamiért büntetnék – de nem tudta, miért.

Gyakran visszagondolt arra a napra. A napra, amikor minden megváltozott.

Egy tavaszi reggel volt. Május másodika. A reggeli napfény csillogott az ablakokon, a rádió halkan szólt, és ő éppen úton volt az irodába. Aztán egy koccanás. Egy légzsák. És... csend.

Most, évekkel később, a kezében tartotta az ébresztőóráját. Az óra mutatója pontosan ötöt mutatott.

Öt óra.

Öt év.

Pontosan ennyi idő telt el azóta.

Nézte a felesége és gyermekei fényképét az éjjeliszekrényen. Az arcok ismerősek voltak, de mintha már egy másik életből néztek volna vissza rá. Lassan lehunyta a szemét, és csendesen elaludt.

---

Lil szomorúan vezette az autót a belváros felé. Mellette az anyósa ült, hátul pedig a gyerekek. Az út már ismerős volt. Három éve jártak ide. És mégsem lett könnyebb.

A harmadik emeletre a lifttel mentek fel. A folyosón már várta őket valaki, akit jól ismertek – talán túlságosan is.

– Lil, Paola, gyerekek... Sziasztok! – Üdvözlöm, dr. Robert. – Örülök, hogy újra eljöttek. Han biztosan nagyon várja magukat.

Lil lehajolt a gyerekeihez, megsimította a hajukat.

– Menjetek be apuhoz a nagyival. Mindjárt megyek én is.

Odakint, az ajtón kívül, megállt az orvos előtt.

– Mondjon valami bíztatót – kérte csendesen. – Hetente vizsgáljuk a férjét. Az EEG-n néha minimális aktivitásváltozás látható, ha beszélnek hozzá. Ez lehet biztató jel – de még nem tudunk biztosat mondani.

– Tehát... talán felébred. Vagy talán nem.

– Igen. A kómás állapotok sajnos...

– Köszönöm. Ezt már hallottam – vágott közbe Lil, majd könnyeivel küszködve elfordult.

Néhány perc múlva belépett a szobába. Leült a férje mellé, megfogta a kezét. A gyerekek halkan rajzoltak az ablak alatt, az anyósa imádkozott.

Lil Han füléhez hajolt, és halkan suttogta:

– Ne add fel, drágám. Mi sem tesszük. Itt vagyunk veled – és mindig itt is leszünk.

---

Han másnap reggel különös érzéssel ébredt. Frissesség, valami rég elfeledett derű volt benne. Egy mondat zakatolt a fejében:

> „Ne add fel, drágám. Mi sem tesszük. Itt vagyunk veled – és mindig itt is leszünk.”

Ez a mondat... ismerős volt. Valóságosnak tűnt. Talán álom volt. Talán... valami több.

Felállt, kiment a házból, de ahogy kilépett az utcára, megdöbbent:

A falakon, az utca táblákon, még az úttesten is ugyanaz a mondat állt:

> Ne add fel, van remény.

Mindenütt ez a mondat. A házak falán… a villanyoszlopokon… még az égen gomolygó felhők is ezeket a szavakat formázták.

Han nevetni kezdett. Először csak halkan, aztán hangosan. Aztán futni kezdett, szinte repült – a felkelő Nap fénye felé.

---

Vége