Sötét szobában
bilincs a lámpafény,
hiába nézem,
nem látszik a remény.
Az idő könnyei,
lehullnak a porba,
s nem hív már a fény sem
engem randevúra.
Görnyedek a széken,
szemem tükre bús,
kezemben toll serceg,
az est fülembe súg.
Az ablak kitárul,
beszáll rajt a szellő,
megérinti arcom,
mint egy gyönyörű sellő.
Zsebében, hallom,
rejtett hangokat hoz,
kérdem tőle csendben,
magánál mit hordoz.
Nem szól ő egy szót sem,
de a szeme súgja,
hogy nem lehet az más,
csak a remény hangja.
©
historico
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.